Nem szerettem futni. Már általános iskolában is rühelltem mikor futtattak minket az udvaron vagy a tornateremben, pedig igazán nevetséges távok voltak.
Ez az utálat megmaradt később is, mikor a serdülőben, az edzéseken kellett körözni. Mindig a végén kullogtam. Mindig túlsúlyos voltam.
Az elmúlt 29 évben háromszor is úgy éreztem futnom kell, mindháromszor fogyni szerettem volna. Először még általános iskolában, suli előtt, faterral mentünk egy kört rendszeresen:
Nem egy nagy táv, de akkor annak tűnt. Futóként visszagondolva látom, hogy micsoda erőfeszítést tettem azért, hogy napról napra korábban felkeljek (erre azóta sem vagyok képes), nekiinduljak a távnak és mindig sarokról-sarokra győzzem le. Két dologra emlékszem határozottan. Az egyik, hogy mikor véletlenül egy osztálytársammal összeakadtam futás közben, nagyon „cikinek” éreztem, hogy én futok. A másik, hogy az utált körök a tornateremben sokkal könnyebben mentek és már nem az utolsók közt értem célba. Arra nem emlékszem, hogy miért hagytam abba, de a régi képek alapján a súlyom beállt egy elfogadható szintre. Ez lehetett az ok. Meg a lustaság. Inkább a lustaság.
Másodszor mikor nekifeszültem a futásnak már kb. 16 éves voltam és sikerült megnöveszteni a seggem egészen 120 kilóig. Ez nem tett túl jót az önbizalmamnak és mivel ebben a korban már bőven csajozni is akartam, rászántam magam a futásra. Ezúttal az étrendemen is változtattam, ami elég radikális lett és utólag visszagondolva, nagy hülyeség is volt, de bevált. Napi egy tasak zacskós rizs, majonézzel (igen, jól olvasod). Ennyi. Heti háromszor futottam, hasonló útvonalon, mint korábban. Sikeresnek mondható a dolog, mert lefogytam 30 kilót. Már nem emlékszem mennyi idő alatt és arra sem, hogy mikor és miért hagytam abba a futást, de megtettem.
Egész jól sikerült tartani a súlyomat 21-22 éves koromig, alkalmanként futottam, ill. foci miatt heti rendszerességgel mozogtam. Aztán szépen lassan elhagytam minden mozgást, ráálltam a gyorskajákra és rövid időn belül sikerült elérnem a 130 kilót:
Valahogy így néztem ki 2010 Augusztusában is, mikor először elindultam futni. Így visszagondolva nem is fogyni szerettem volna, egyszerűen csak elfogyott a whisky, amivel addig lazítottam esténként. Mielőtt még megijednél, nem a hogyan szoktam le a piáról fejezet következik, egyszerűen csak rossz passzban voltam. Éppen szétmentünk az akkori csajommal és ezt nem viseltem túl jól. Előkukáztam egy ezeréves Fila teremcipőt és elindultam a Mexikói út irányába. Emlékszem a fájdalomra a lábaimban és arra, hogy alig kaptam levegőt kb. 100 m után. A tempóm az erős séta és a kocogás közt lehetett valahol és mégis, miután hazavonszoltam magam sokkal jobb lett a közérzetem és tudtam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. Napról napra messzebb jutottam és Szeptember 2-án (köszi Timeline) sikerült teljesítenem az első, Önmagam számára kijelölt célt. Elértem a Mexikóit:
Majdnem egy kilométer egyhuzamban. Eszméletlenül boldog voltam. Igaz visszafelé szinte végig sétáltam és alig bírtam menni, de mosolyogtam. Ez után, pár héten belül sikerült teljesítenem a majdnem két kilométeres távot is és megszületett a fejemben a gondolat (a már korábban említett zuglói kiskocsmában.), hogy egyszer lefutom a maratont.
Még nem értem el a célt, de már nagyon közel vagyok hozzá, és ha nem hátráltat újabb betegség vagy sérülés, akkor néhány hónapon belül meglesz. Így visszagondolva nem volt egyszerű eljutni az első lépésektől a mostani edzettségi szintemre, de megérte belevágni. Mielőtt részletesen belemennék, hangolódjunk a futásra egy örök klasszikussal:
