Ugye emlékeztek még a Cooper tesztre? Ez a legelső – nem éppen kellemes – emlékem a futásról. Persze, volt, hogy fogócskáztunk az udvaron vagy éppen viccből leszaladtunk a domboldalon (bátrabbak legurultak!), élvezve, hogy hajt a lendület lefelé de az azért mégis csak más dolog.

Szerintem az iskolai kötelező 12 perces teszt után sokan megfogadtuk, hogy na én aztán ezt soha többet! Én legalábbis így voltam vele. Futni, magamtól, teljesen kizárt! Aztán véget értek a tesiórák, a monoton körök a ronda vörös salakpályán, a sarkokon ahol senki nem lát sétálva lecsalt méterekkel és az össze kínlódással  (milyen hosszú 12 perc?! biztos mindjárt vége már, hiszen nézi az órát, ja nem még csak 5 kört mentünk….) együtt, és nem is gondoltam többet az egészre. Félre értés ne essen, imádtam mozogni kicsi gyerek korom óta, a nyuszi-motorral kezdődött, aztán jött a biciklizés, fára mászás, úszás, hátra szaltó, minden ami egy gyereket érdekelhet. A futás azonban kimaradt.

Akarat

19 éves voltam amikor úgy éreztem, tennem kell valamit a testem egészségéért. Főiskolás lettem, belekerültem egy új élethelyzetbe, annak minden szabadságával és szabadosságával.  Megszűntek az addig megszokott kontrollok körülöttem, új dimenziók nyíltak meg-  szorgalmi időszak, vizsgaidőszak, bulik a hét bármelyik napján- , saját felelősségem szerint oszthattam be az időmet, nem voltak többé éles határvonalak, mit mikor és hogyan kell tennem. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy akkor estem át életem első nagy szerelmi csalódásán, és ez eléggé meghatározó élménynek bizonyult a későbbiekben. Nem térnék ki arra, milyen lelki vonzatai voltak a szakításomnak, az egy másik bejegyzést is bőven kitenne :)
Ami a történetemben lényeges, hogy az azt követő időszakban kezdtem először tunyának érezni magam. Bevallom, egy kicsit meg is híztam, ami betudható a bánatnak és a rendszertelen étkezéseknek, meg ne szépítsük, annak, hogy nem igazán végeztem célzott mozgást. Akkoriban már elkezdtem a falmászást is, mint sportot, de leginkább eseti jelleggel, tehát azzal sajnos nem érhettem el érdemi változást.  

És akkor tényleg, mint egy isteni szikra, bármilyen hülyén is hangzik ez most, bevillant, hogy mit is tehetnék általános állapoton, közérzetem javításának érdekében.

Elkezdhetnék mondjuk futni. Magam sem hittem igazán a dologban egészen addig, amíg kint nem találtam magam a folyó mellett épült gáton, amint az első kilométereket rovom. Vicces belegondolni, hogy ma amikor szinte mindenki színtiszta dizájner cuccokban fut, ami elöl hátul oldalt lélegzik és mindenhol párnázott vagy freerun, rajtam nem volt semmi speckó felszerelés. Ha jól emlékszem, egy kiszuperált tornacipő, egy szakadt pamut nadrág és egy trikó volt amiben először elindultam. Azóta sem hiszek a technikai ruházat istenítésében, főleg amikor tapintásra műanyag és teljesen műszálas anyagokat akarnak rám tukmálni, de ez legyen az én gondom :)

Egy cipőt azért beszereztem, de több utánajárást nem fektettem a dologba.  Teljesen más érzés volt először futni, mint ami az emlékeimben élt a salakospályáról, a sipról és a szenvedésről. Na a szenvedés az itt is volt, de valami perverz öröm töltött el, amikor tudatosítottam magamban „igen, most valami olyan dolgot fogok tenni, amit mindig is utáltam és igenis jó lesz”. Azt hiszem itt kezdődik valahol az akarat.

Kitartás

Nem vagyok egy könnyen feladó típus, amikor már csak nagyon lassan tudtam kocogni akkor sem hagytam abba. Az volt az irány elv, hogy bármi is történik, nem szabad megállni. Ha elfáradtam, ha szúrt az oldalam, ha a fülemen vettem már a levegőt akkor sem. Sikerült megtennem 4 kilométert és nagyon boldog voltam.

Hamar egyfajta rituálévá vált a futás. Lebiciklizés a part mellé, kis séta, kis bemelegítés, nekilendülés, gondolatok átkapcsolása, és aztán már csak visz a lábad.  Igaz lehet, hogy a futás olyan, mint a drog. Ha nem tudtam heti 3-4szer elmenni már rosszul éreztem magam, hiányzott a napi adag. És hogy miért?

Először is, én mindig is a szabadtéri edzést preferáltam, mert szerintem ez adja vissza a mozgás lényegét, vagy ha így jobban tetszik, tényleg kifuthatsz a világból, haha.  Szerencsém volt, a városomban  folyóparti környezetben, ártéri erdős részen futhattam, ahol a horgászokon és kutyasétáltatókon kívül alig jár valaki (kisváros).

Másodszor,  a tested baromira hálás lesz, ha elkezdesz foglalkozni vele. Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy felnőtt korodban fel kell adnod minden játékosságot, és mozgásformát? Ha igen, rosszul gondolod. Működésbe kezdd egyfajta jutalmazó rendszer, ami kezdetben erős izomlázban részesít, ami aztán átvált kellemes fáradtságba. Amikor már jobban megy, az agyad is elkezd endorfint termelni. Semmi sem véletlen… Nem is szólva arról az érzésről, hogy minden egyes nap legyőzted önmagad, amikor felhúztad a cipőt és elindultál, hiszen hányszor érzi úgy az ember, hogy „nincs az az isten, hogy én ma is nekiálljak…” és mész. Télen, nyáron, szomorúan, boldogan, ha lenne jobb dolgod, és amikor amikor unatkozol akkor is. Ez a kitartás.

Tudatosság, elhatározás

Nem gondolkodtam nagy távokban a folytonosság volt a lényeg.

Talán egy nyár is eltelt mire növelni kezdtem a távot, és napi vagy éppen heti egyéni csúcsot döntöttem. A rekordom 10 km/ nap volt, a heti 36. Tudom most talán csalódott vagy, mert más számokat vártál. Talán azt gondolod, minek írta meg ezt a bejegyzést, ezek nem nagy távok, kis gyakorlással erre bárki képes lehet. És valójában igazad van!

Tényleg bárki képes lehet rá. Nekem nem volt fontos, hogy km rekordokat döntsek, mellette elkezdtem úszni, és komolyabban venni a falmászást, tehát volt mibe ölni az energiát ezen kívül is.  Ami megtanultam ezzel az egésszel , az a tudatosság. Sokkal jobban éreztem magam mint testileg, mint lelkileg, a futás „kipucolt” és megerősített. Megismertem egy új oldalamat, aki képes felülírni az addigi negatív tapasztalatokat egy pozitív, új élménnyel, amit már saját magamhoz alakítottam.

Nem szeretted soha a tesi órát, égtél minden felmérő teszten és pokolba kívántad az egészet? Üdvözöllek a klubban! Elhíztál és azt gondolod csak Ironman teljesítménnyel tudnád formába hozni magad? Vagy csak egyszerűen úgy érezned nem szeretsz mozogni? Biztos, hogy jól  ismered magad?

Változtasd meg a körülményeket, gondolkodj magaddal ellentétesen, állj tótágást, szemléld új oldalról a megszokott dolgokat. Elég nagy közhely, de tényleg nem kell hozzá sok minden.  Először is ott az elhatározás, aztán a futás esetében tényleg elég kezdetben egy jó cipő. Nekem rengeteget segített, hogy önmagammal ellentmondva kezdtem bele valamibe. Talán amitől félünk, amit nem szeretünk azt csak jobban meg kell ismerni, hogy elfogadjuk, kiismerjük, és általa fejlődjünk, többé váljunk. 

Ezt a vendégposztot Viviennek köszönhetjük, aki alkalmi blogger. Szabadidejében megtalálhatod egy boulder teremben de elcsípheted bringázás, túrázás, úszás és mostanában újra futás közben is.